Aztamindeniiiit! Hatalmas már! A minap volt a kezemben Aida kisfia Bab és nem is az apró termet volt a furcsa, mint azt korábban gondoltam, hanemhogy úristen! mit csináltam én amikor pár hetes volt még csak a Lelle és konkrétan az életbentartása volt a feladatom 0-24-ben. Elképzelni nem tudom.
Még 2 hónapja rinyáltam, hogy miért nem beszél, mára már bővült a szókincse, sőt, vicceskedik, szégyenlősködik és huncutkodik kurvul rendszeresen.
Most azt találta ki magának, hogy az amúgy is gigacukker babahangját szipogós-nyávogósra váltja miközben halkan mondogatja, hogy Apu Apu míg az apja elaléltan, megvéve, megnyerve, elolvadva elő nem jön a szobából, vagy épp le a tetőtérből ahol dolgozgat. Persze akkor ha megkérdezem, hogy engem szeret-e akkor kategorikus nem a választ - baziszar - és közben Apuzik és kapaszkodik bele mikor az megérkezik. Hmmmmm. Tudom, hogy ilyen is van. De akkor is!
A napokban viszont újra rajtam ölelőzik mert beteg lett- Turchi! így nem megyünk holnap Helen Doronra, majd csak jövő héten - semmi extra lázas vírus, és ma már jobban volt, viszont közösségbe így nem viszem, nem szúrok ki másokkal így karácsony előtt sem, sem semmikor.
Ma vagyunk az Aidával 3 évesek. Ha beteg dolog, ha nem, mi ünnepeljük azt a napot és évet amikor nagy nyomorunkban egymásra találtunk. Álmomban nem gondoltam volna akkor és ott a Kökiben, a Müller előtt :D hogy 3 év múlva azért nem tudunk e jeles alkalommal összefutni mert mindkét lányunk belázasodik és ő meg még ráadásnak aggódhat a másik gyereke végett is, hogy nehogy elkapja. Ahhh! Tényleg igaz, hogy minden okkal történik, és ha fejen állunk sem lesz másként mint amikor az elrendeltetett.
Boldogságosat itt is barátnőm!
