Életem legszomorúbb bejegyzése...

Elvesztettem a Kisnyünyütöm!! :( :(

Nagyon-nagyon fáj, mérhetetlenül bánatos vagyok. Ez életem tragédiája.

 

A reggeli ultrahang képe míg élek bennem lesz. Tisztán, világosan, élesen. Kisbaba már bele volt simulva a petezsák falába, mérni sem igazán lehetett... Azért még megnézte ezzel a színkódos valamivel az orvos. Magyarán, ahol piros az ultrahangon a kép, ott pulzálás van. Az én részeimnél  volt, de a babára akárhogy közelített semmi nem látszódott... Azt sem fogom elfejelteni míg élek, hogy a legeslegelső ultrahangnál folyton azt kérdezgettem, hogy ugye él a Kisbabám? Most meg azt, hogy ugye már nem él, és nem fog érezni semmit ebből a borzalomból?.... :( :(

Megkaptam a tágítót. Kicsit aggódtam, hogy mikor kell ennek hatni - mármint olyan mensis fájás kell - mivel nyílik a méhszáj. Negyed óra múlva már éreztem. Aztán elkezdett ömleni belőlem a vér... És olyan fájdalmaim lettek, hogy csak görnyedve tudtam sétálgatni a folyosón. Ekkora fájdalom a HSG-m óta nem volt. Iszonyat volt. A doki is ledöbbent hogy elkezdtem vérezni, de azt mondta azért, mivel a méh is már szeretett volna megkönnyebbülni, és mihamarabb túlesni ezen. Tulajdonképp csak ez a löket kellett neki. Tehát elkezdődött a spontán vetélés.

A műtétre 12.20-kor hívtak,  a doki elém jött, vigasztalt, és simizte a lábam amíg elaludtam. Ahogy felfeküdtem sírdogáltam. Nagyon rendesek voltak. Együttérzőek.

Kábán ébredtem 14.30 kor. Van egy halvány emlékem a dokiról, mivel bejött hozzám. Elmondta, hogy minden rendben volt, és egyszerűen ment minden... Két hét múlva kontroll nála. A fájdalom maradt műtét után is, azt hittem elpusztulok a görcsöléstől, így kibotorkáltam fájdalomcsillapítóért.

A műtét után nem sírtam, ám rengeteg babasírást lehetett hallani. Egyik vagy 20 percig nyomta megállás nélkül. Sok történetet olvastam, hogy másnak ilyen helyzetben ezt milyen szívfájdító volt hallani, látni a kismamákat, stb. Furcsa, de én abszolút közönyt éreztem. Ordít? Ordít. És? Nem az enyém. Inenntől nem érdekel. Nem volt szívfacsaró, amolyan semmilyen. Azt viszont már most tudom, hogy pokol lesz a karácsony, mivel együtt lesz a sógornőmékkel, akiknek most született a gyerek. Én most abszolút azt érzem, hogy egy ideig hallani sem akarok senkiéről, de bunkó nem leszek, ellenben próbálom minimalizálni a találkozásokat. Képtelen vagyok örülni és tündibündizni, amikor az én várva-várt Kisbabám elment tőlem... Most már sírok megint.

 

Elment, nincs már velem, de sosem felejtek. Remélem a Jóistenke, és mindenki aki ott fenn van vigyáz rá, és egy nap találkozhatok vele...

Sosem felejtem el és sok mindenről az eszembe fog jutni...

 

Ettől kezdve minden októberi meleg napsütés az Övé, hisz ekkor sétálgattam vele az utcában a hasam simogatva, mondogatva neki, hogy ágyazódj be Babám, maradj Anyával... És miután már tudtam, hogy valóban velem van, akkor is csodás idő volt. Szinte végig napoztattam magunkat és földöntúli boldogságot éreztem.

Ellenben tegnap, az első szállingózó hópelyhek napján lett kimondva végérvényesen, hogy itt a vége és ne tovább. Így számomra az első havazás nem fog sok örömet okozni.

 

Mint eddig minden nap, ma is gyújtottunk gyertyát. Teszek egyet ide is... :'( :'(

 

 

 

Nagyon szeretlek  Drága Kisbabám! És soha nem felejtelek el! Akárhogy is lesz, mindig Te maradsz az első Kicsi Babám!! Ég Veled Édesem! Vigyázzanak Rád a mennyországban!! Köszönöm, hogy az Anyukád lehettem! Tiszta szívemből SZERETLEK!!