Diszkrepancia

Nagyon szépen köszönöm Nektek a tegnapi hozzászólásokat!

Remélem, hogy a beszámoló, és a képek láttán más is kedvet kapott! :) :)

Egyébként, kicsit hezitáltam, hogy végül feltegyem-e őket, idevalóak-e. De végül úgy döntöttem, hogy igen. És hogy miért?

Tudjátok, ahogy az elkészült képeket nézegettem, akkor jöttem rá igazán, hogy a lelkem mekkora nagy óceán, és mennyi minden megfér benne egymás mellett. És ez az, amit mindig prédikálok másoknak. Ha akarom, átadhatom magam az önfeledt örömnek, ha akarom nem. Ha akarom sírok, ha akarom mosolygok. A lényeg, hogy már én irányítok! És ettől én még jó ember vagyok, csak nem hagyom, hogy úrrá legyen rajtam az önsajnálat és a fájdalom. Amikor kissé mélypontot tapasztalok, némi bandázással, filmezéssel, fodrásszal visszarángatom a mosolygós énemet. És ez nem azt jelenti, hogy elnyomom magamban, nem. Már meggyászoltam mindent és mindenkit, és előre nézek ahogy kell.

Ember nem mondaná meg ezen fotók láttán, hogy mit össze nem harcolok nap mint nap, mit meg harcoltam önmagammal mire újra tudtam önfeledten mosolyogni! Még a fotók készítésekor is gondoltam a lombikra, a babánkra, volt szomor pillanat, de mindig felülkerekedett rajtam az optimista énem, és így igazán élveztem azt, ami volt körülöttem. Így élem a mindennapokat is, és a képek is adnak némi bizonyosságot számomra a tekintetben, hogy igenis élvezzem továbbra is az életet, és mindenben lehet valami jó. Ez az érzés már év elején felszabadult bennem, de jó nagy megerősítést adott nekem ez a pénteki móka is.