Rinyálósból szentimentális

Köszönöm szépen mindenkinek a jókívánságokat!
Nagyon kedvesek vagytok mindannyian! :)

 

Tudjátok, valahol legbelül - függetlenül az álomtól - a 12. heti uhu óta tudom, hogy fiam lesz. Nem tudom megmagyarázni. Hozzátartozik, kb. 16 éves lehettem, amikor egy osztálykirándulás alkalmával azon filóztunk, hogy ki megy először férjhez, kinek lesz előbb gyereke és az milyen nemű lesz... Na ekkor én rögtön rávágtam, hogy az első gyerekem 100% kisfiú lesz!

 

Tegnap mégis keveset aludtam és azon filóztam, hogy jó anyukája leszek e az én Csöppömnek, fog-e szeretni míg világ a világ, fogja-e hagyni, hogy szeressem míg világ a világ?...

Igen-igen, egyik nap még azon idegeskedem, ugye él? Ugye jól van? Ugye egészséges? Másnap meg már azon gondolkozom, hogy a kicsi fiam lesz akkor is, ha majd megházasodik.

Terhesség, hormonok, őrület, naná.

 

Szóval tegnap este jócskán előreszaladtam az időben, és szerintem az indikátor az volt, hogy én gyerekként szimbiózisban éltem Anyával mert csak egymásnak voltunk, így természetes, hogy bújtam és mindent megosztottam Vele. Most is sokat vagyunk együtt és hívjuk egymást kb. naponta.

Nem volt gyerekként apukám, nem volt fiútesóm, fiú sem a közelemben. A Nagypapám is korán elment, így férfi/fiú mint olyan, nem volt jelen az életemben.  Így azt nem láttam, hogy nevelik a kisfiúkat...

Ergó: remélem jó anyukája leszek a fiamnak, olyan aki nem láncolja magához, olyan aki jó mintát fog neki az apjával együtt adni, akivel jól fogják majd együtt nevelni.
Szeretném ha sokáig hagyná hogy fogjam a kezét, és ha nem mondaná azt amikor bekísérem a suliba, hogy már ciki vagyok.

Szeretném ha tisztelettudó lenne és figyelmes.

És szeretném ha majd engem hívna fel először, hogy eljegyezte a barátnőjét.:) Na jó. Most már sírok ...

 

Úgy de úgy szeretem a gyerekemet! Az én kisfiamat!

 

És ezen a versen is potyognak a könnyeim annyira szép. A tegnap esti örömsírás után találtam. Annyira kedves vers, és ettől csak mégjobban várom a tavaszt, hogy átölelhessem Őt.

 

Janikovszky Éva: Örülj, hogy fiú!

 

Van, amit az ember előre megérez.

Különösen akkor, ha nemsokára anya lesz.

Biztos voltam benne, hogy nekem csak kislányom lehet.

A fiúk szemtelenek, durvák és csúnyán beszélnek.

A lányok szépek, kedvesek és szeretik a mamájukat.

Nekem lányom lesz.

Szőke hajú és kék szemű.

Angyalka, Tünde vagy Virág.

Vagy fekete hajú és sötét szemű.

Akkor meg Réka, Klaudia vagy Dorottya.

Esetleg Seherezádé.

Persze lehet vöröses hajú és zöld szemű:

Rebeka, Mónika vagy Kleopátra,

s ha gesztenyebarna lesz, szürkés-kékes-zöld szemmel: Kinga, Georgina vagy Gyöngyvér.

Már eljött az ideje,

és én még mindig nem döntöttem.

Mert az apja is mondott neveket,

és ezzel csak megzavart.

Végül úgy határoztam, hogy előbb majd

megnézem, hogy milyen színű a haja meg a szeme, és attól függően lesz Amanda, Imola vagy Fruzsina.

Úgyis tőlem kérdik, hogy mi legyen a neve, ha már megszületett.

Hát valóban tőlem kérdezték, csak előbb annyit mondtak:

GRATULÁLUNK, ANYUKA! KISFIÚ!

Mert úgy látszik, néha még egy anya is tévedhet a megérzéseiben.

És az az érdekes, hogy amikor meghallottam, hogy én most már igazán anyuka vagyok, és kisfiam van, eszembe se jutott, hogy lányt akartam, csak annak örültem, hogy végre megszületett és egészséges, és amikor fölsírt, tudtam, hogy csak ő lehet a mi gyerekünk,

Hogyan is lett volna lány, mikor fiú!

És amikor megkérdezték, hogy mi legyen a neve,

mindjárt kettőt is mondtam,

pedig nem is gondolkoztam rajta,

csak egyszerűen tudtam, hogy úgy hívják.

Különben is, nehéz lett volna eldöntenem,

hogy melyik név illik jobban hozzá, mert kicsit kopasz volt, és nem nyitotta ki a szemét.

De amikor mellém fektették, és azt mondtam neki, hogy drága kisfiam,

láttam, hogy megérti, és ő is szeretné nekem azt mondani, hogy drága anyukám.

Persze erre még várnunk kell egy kicsit.

 

Én az első perctől fogva örültem a fiamnak,

 csak akkor még nem tudtam, hogy másnak is akkora öröm,

hogy nekem fiam született.

Hogy örült az apja!

Sose mondta, hogy ő fiút szeretne,

de valószínűleg így van,

mert egyre csak azt kiabálta, hogy

fiam született, fiam született, fiam született,

amíg fel nem világosítottam, hogy nekem is.

Én igazán az első perctől fogva örültem a fiamnak,

és annak is örültem,

hogy az apja annyira örül a fiának,

pedig akkor még nem is gondoltam arra,

hogy egy fiú az sokkal jobb, mint egy lány.

Aztán meggyőztek róla.

Örülj, hogy fiú! mondta az anyám,

egy fiúnak mindig könnyebb az élete!

És ő csak tudja, hiszen lánynak született.

Örülj, hogy fiú! mondta az apám,

egy lánnyal mindig sokkal több baj van!

És ő csak tudja, hiszen neki is lánya van.

Örülj, hogy fiú! mondta a bátyám,

így nem fog annyit bőgni, mint te, kiskorodban!

És neki is igaza volt, mert én tényleg sokat bőgtem, amikor ő húzta a hajamat.

Örüljön, hogy fiú, mondta a nővérke is, amikor haza készültünk,

és a kezembe nyomta a kisfiamat.

Igaz, hogy ő nem mondott többet,

mert szaladt vissza a többi kisbabához, aki mind bőgött valamiért,

de biztosan neki is megvolt az oka, hogy ezt mondta.

Amikor már otthon voltunk,

és megjelentek a rokonok, a szomszédok és a barátaink gyereknézőbe,

ők világosan meg is mondták, hogy miért jobb egy kisfiú, mint egy kislány.

Örülj, hogy fiú, mondták a rokonok,

a szomszédok és a barátaink mind.

A lányok nyafkák,

kényeskedők

és semmi se jó nekik.

Bezzeg a fiúk!

Egy fiú

az  okos és erős és bátor!

Tinka néni még azt is hozzátette,

hogy egy fiú az mindenhez ért,

egy fiú az kész ezermester!

S azt hiszem, ez mind így igaz.

Mert ahogy elnézem a fiamat,

már most látszik rajta, hogy milyen okos.

Ha megnő, biztosan tudni fogja,

hogy kik lövöldöznek a tévéhíradóban és mért,

hogy a nyilvános vitákban, amikor minden érv olyan meggyőző,

végül is kinek van igaza,

és nemcsak jelentkezik majd minden vetélkedőre,

hanem meg is nyeri.

Ahogy elnézem a fiamat,

már most látszik rajta az is, hogy milyen erős

Ha megnő,

biztosan egyből kinyitja nekem a csavaros tetejű üvegeket,

könnyen feldobja a koffereket a csomagtartóba,

és egyedül megemeli az ágyat, ha alá kell tenni a szőnyeget.

Ahogy elnézem a fiamat,

már most látszik rajta az is, hogy milyen bátor.

Ha megnő, biztosan kikergeti az ablakon

a nagy zümmögő bogarat,

ha villámlik és dörög az ég, azt mondja majd:

ugyan már, csak egy kis zivatar,

és nem ijed meg attól sem, ha bennragad a liftben a kilencedik és a tizedik között.

Ahogy elnézem a fiamat,

azt hiszem, Tinka néninek is igaza van,

mert már most látszik rajta, hogy milyen ügyes.

Nem azért, mert az én fiam, de ritkaság, hogy egy gyerek

már kéthetes korában felemelje a fejét,

és még inkább, hogy kéthónapos korában

a hasáról a hátára forduljon, és vissza.

Arról nem is beszélve,

hogy tegnap megfogta a bögrét!

Nem vagyok ábrándos természet,

de amikor láttam, hogy megfogja a bögrét,

mégis elábrándoztam.

Ha nagy lesz a fiam,

megjavítja a redőnyt, ha megakad,

a csapot, ha csöpög,

a fregolit, ha leszakad,

a rádiót, ha röcsög,

a tévét, ha fut a kép,

a frizsidert, ha nem hűt,

a mosógép kerekét,

s a kályhát, ha nem fűt,

a vasalót, ha zárlatos,

a kvarcórát,

a porszívót,

a cipzárat,

a szárítót,

s mindez nem is csodálatos,

hisz egy fiú mindenhez ért.

És fölkaptam a fiamat a kiságyból

és összevissza pusziltam örömömben.

Este megkértem az apját, hogy csinálja meg

a kiságy oldalát, mert egy léc kilazult,

és elmondtam neki is,

hogy milyen ezermester lesz a mi fiunk.

Ennek az apja is nagyon örült, és mondta, hogy

addig is inkább szóljak a szomszédék Jóskájának,

mert ő, sajnos, nem ért az asztalosmunkához.

Sokszor felemelem a kisfiamat a magasba,

mert úgy szeretném, ha nagyobb lenne!

De most még kicsi.

És amíg kicsi, hagyom ugyan megnőni azt a gyönyörű szöszke haját,

de világoskékbe öltöztetem, hogy mindenki lássa: kisfiú,

és senki se mondja, hogy jaj, de aranyos kislány,

csak azért, mert olyan szép.

Ha már nagyobb lesz,

akkor majd levágatom a haját fiúsra,

és veszek neki kis farmernadrágot

meg csíkos trikót meg tornacipőt,

hogy olyan legyen, mint egy nagyfiú kicsiben.

És amikor már valóban nagyfiú lesz,

és ő maga növeszti meg a haját,

és nem akar mást hordani,

csak farmernadrágot meg trikót meg tornacipőt,

akkor veszek neki szép sötétkék öltönyt

fehér inggel és nyakkendővel,

és elviszem borbélyhoz és levágatom a haját,

hogy olyan legyen, mint egy kisfiú nagyban.

Ha én meg a nagyfiam végigmegyünk az utcán,

biztos, hogy mindenki utánunk fordul.

A lányok majd azért fordulnak utánunk, hogy

megnézzék a fiamat,

aki magas

és izmos

és jóképű,

az idősebbek meg azért,

hogy megnézzék azt az igazán fiatal anyukát,

akinek ilyen figyelmes és jól nevelt fia van.

Mert ez is látszani fog rajta.

 Az én fiam olyan figyelmes lesz, ha megnő,

hogy magától megáll minden cipőbolt kirakata előtt, ha együtt sétálunk,

mindig otthon marad köszönni, ha meghívom a barátnőimet egy kis beszélgetésre,

és sose kérdi meg, hogy melyik is a kedvenc kölnim, mielőtt meglep vele, mert tudja.

Az én fiam olyan jól nevelt lesz,

hogy csak azért ül le elsőnek a buszban,

hogy aztán átadhassa a helyét másnak,

az öreg néniktől és bácsiktól nemcsak megkérdezi,

hogy hogy tetszik lenni, hanem azt is végighallgatja,

ha netán elmondják,

és senkinek sem felejt el üdvözlő lapot küldeni a nyaralásból.

Én meg csak hallgathatom, amikor az ismerősök és a szomszédok elújságolják:

nahát, milyen aranyos ez a fiú,

még nekem sem felejtett el üdvözlő lapot küldeni a nyaralásból!

Elnézem a fiamat,

hát mindez most még nem látszik rajta,

mert még kicsi,

és csak ezután fogom jól nevelni.

Egyelőre ugyanis felveszem, ha sír, mert

most még én vagyok hozzá gyöngéd és figyelmes.

De tudom, hogy mi olyan jóban leszünk a fiammal,

hogy mindig nekem mutatja meg először

a térdét, ha felhorzsolta,

a léggömbjét, ha kipukkasztotta,

és a fagylaltját, ha leejtette.

És ha megnő,

nekem mutatja meg először

a bizonyítványát,

a jogosítványát,

és a kislányt, akit el akar venni.

Micsoda szerencse, hogy fiam született!

Örülök, hogy fiú,

mert így lesz, akit az apja elvihet

a focimeccsre, s akit utána haza is kell hozni,

lesz, akivel az apja itthon is

kártyázhat,

sakkozhat,

bélyegezhet,

és lesz, akivel megbeszélheti, hogy szerinte mi baja a karburátornak.

Arról nem is beszélve,

hogy lesz, aki magától

leszalad a sportújságért,

és sosem felejti el bedobni a lottószelvényt.

Örülök, hogy fiú, mert majd megmutatja az apjának,

hogy egy fiú is szívesen kuktáskodik a konyhán,

hogy egy fiúnak is eszébe juthat, hogy a nagymamának másnap lesz a nevenapja,

és hogy egy fiú is észreveheti,

ha az anyja fodrásznál volt.

Örülök, hogy fiú, mert egy fiúból minden lehet,

még hajóskapitány,

karmester vagy sarkkutató is,

de azért jobban szeretném,

ha öttusabajnok,

vagy feltaláló lenne,

vagy valamilyen televíziós személyiség,

és ha majd a gyermekkoráról faggatja a riporter a tévében,

akkor elmondaná, hogy tulajdonképpen mindent

a szülői háznak köszönhet.

És ha netán meg akarják mutatni az édesanyja fényképét is,

akkor azt a nyári képemet adom oda,

a pöttyös ruhásat, a fűzfa alatt.

Elnézem a fiamat és arra gondolok,

milyen büszke leszek majd rá,

ha ballag az óvodában,

az iskolában,

ha jutalomkönyvet kap, és az osztályfőnöke megsúgja,

hogy ilyen kivételes tehetséggel még nem volt dolga,

ha ifjúsági sportbajnokként áll a dobogón,

ha doktorrá fogadják és kitüntetik,

ha a fiatalok az ő képét viselik a trikójukon.

Elnézem a fiamat, és arra gondolok,

hogy fogok majd örülni,

ha leszerel,

ha hazalátogat,

ha földet ér.

Elnézem a fiamat a kiságyban,

és a fiam visszanéz rám.

Örülök, hogy fiú vagy, mondom neki,

bár kislányt szerettem volna,

de akkor még nem ismertelek.

És úgy látszik, a fiam is örül, mert rám mosolyog.

Talán arra gondol, hogy

lesz neki még egy húga.

Vagy ha nem lesz,

akkor majd hoz ő

egy kislányt a házhoz.

Persze szépet, kedveset,

olyat, aki szereti a mamáját.

Nemcsak a sajátját,

hanem engem is.