Először is szeretném megköszönönni, hogy mellettem voltatok/vagytok! Bár sokszor nem tudtam mit reagálni rá, de nagyon jól eset minden egyes leírt gondolat!!
Másodsorban, a mi lesz most.
A gyászom már benn, magamban élem meg. A végzettségem szociálpedagógus, szóval külön, kifejezetten tanultuk anno a gyászt és azok fázisait, mely szerint az elfogadás előtti lépcsőt depressziónak hívják. Depressziós biztos, hogy nem vagyok, ellenben senkivel nem akarok Kisbabáról beszélni csak a Pistivel. Nem akarok sajnálkozó fejeket látni, viszont a barátnőmmel szívesen találkozom, mert ő nem nyúz. Beszélünk össze-vissza mindenről. És ez így jó.
Azzal, hogy a Kisbabáról beszámoltunk a családnak, akik gratuláltak, most - függetlenül attól, hogy megkértem mindenki hagyjon békén - valahogy csak nem nyugszanak, és beszélni akarnak róla. Valamilyen szinten ez is rendben van, csak nem Nekem és nem most... Nem akarok róla beszélni, sem a babáról, sem a műtétről, sem a hogyvagyokról. Egyedül itt jó beszélni róla és itthon kettesben...
A fájdalom megvan. Szívbemarkoló és kimondhatatlan. Az ultrahangon látottakkal kelek és fekszek.
Csak remélni tudom, hogy újra átélhetjük azt a csodát, hogy igen, várandós lettem.
Csak remélni, hogy lesz még baba a méhemben.
És csak reméleni tudom, hogy legközelebb minden rendben lesz.
Pistivel megbeszéltük, hogy legközelebb még tovább várunk, vagyis még a szívpulzálás után sem számolunk be róla senkinek. Csak örülünk magunkban. Örülünk és várakozunk. Aztán, mondjuk majd a 12. hét után. Vagy ha tényleg gyönyörűen fejlődik, akkor a 10. után... Remélem lesz legközelebb. Azt is tudom, hogy ha a Kaáliban sikerül, onnan el nem jövök a 11. hétig. Még egyszer nem leszek napokig bizonytalanságban.
Próbálok még jobban felkészülni az elkövetkezendőkre, újra elkezdtem az IR diétát, valamint inulint, krómot, inositolt és balzsamkörtét fogok szedni. Erről majd részeltesen írok. Köszönet Anikónak és Eszternek!!
A Valeriana-t és a vastablettát még szedem egy darabig, nagyjából míg el nem fogy. Ebből a gyógynövényes nyugtatóból dupla adagot szedtem minden nap, kb a bevét utáni egy órára elég volt a hatása. Sok mindent nem csinál, a szomorúság megvan mellette, csupán annyi, hogy nem sírom el magam a legváratlanabb helyzetekben.
A Valeriana-t és a vastablettát még szedem egy darabig, nagyjából míg el nem fogy. Ebből a gyógynövényes nyugtatóból dupla adagot szedtem minden nap, kb a bevét utáni egy órára elég volt a hatása. Sok mindent nem csinál, a szomorúság megvan mellette, csupán annyi, hogy nem sírom el magam a legváratlanabb helyzetekben.
Amúgy múlt hétvégén ott tartottam hogy begyulladt a szemem. Pisti azt mondta, egyrészt a sírástól, másrészt meg hogy törölgettem, piszkáltam. Kenegettem, meg borogattam, illetve lecseréltem a kontaktlencsét szemüvegre.
A műtét utáni másnap már nem volt vérzés, csak ilyen kis utócucc, amire elég volt a tisztasági. Már nem fájt a hasam sem, csak ott, a jobb oldalt érzetem, ahol a baba is volt. Mondanom sem kell, nem ez a fájdalom volt a jelentős, hanem ami ettől a szívembe hatolt. :( :(
Selejteztem már korábban gyógyszereket, beleraktam a Suprefact maradékot, és az összes injekcióstűt amit a szeptember 9-i első beadástól összegyűlt. Ez 139 darab. Nem is tudom miért gyűjtöttük. Talán azért, hogy ha minden rendben van, akkor lefényképezzük az összeset egy nagy halomba, és ezt is eltesszük mint az első várandósságom emléke, hogy később, ha nagy lesz a gyermek, akkor ezt is vissza tudjam nézni. :( :( Ezt már biztos nem. Szóval tegnap ezeket elvittem a gyógyszertárba, leadtam. Ezzel eltüntettem szem elől az utolsó kapcsot is, mely emlékeztetett erre a lombikra.
Azután elmentem koncsorogni. Vettem jó néhány holmit - magamnak - meg karácsonyra ajándék gyanánt.
Ma orvosi vizsgálatra megyek és jövő hétfőn kezdek a munkahelyen. Elvileg csak 3 hónap, de nagyon jó lesz, hogy nem ülök itthon tétlenül.
Azután elmentem koncsorogni. Vettem jó néhány holmit - magamnak - meg karácsonyra ajándék gyanánt.
Ma orvosi vizsgálatra megyek és jövő hétfőn kezdek a munkahelyen. Elvileg csak 3 hónap, de nagyon jó lesz, hogy nem ülök itthon tétlenül.
Nőgyógyászati kontroll december 9-én, Krizsa dokis konzi január 8-án...
Most pedig várom a hétvégét, hogy itthon legyünk csak kettesben és ne tegyük ki a lábunkat a házból...
Most pedig várom a hétvégét, hogy itthon legyünk csak kettesben és ne tegyük ki a lábunkat a házból...
Szia Martina! Talán emlékszel még egy korábbi kommentemre.Én vagyok a 15 hetes beteg pocaklakó Angyalka anyukája. Nagyon átérzem,amin most keresztül mész. A sorokat amiket írtál magamra ismertem. Annak idején én úgy voltam vele,hogy nekem soha többé nem kell baba,nekem ő a kisbabám. Nem akartam róla beszélni senkivel,mert minek. Én is így szépen elterveztem mindent. De nem így alakult és ennek örülök. Mikor megkérdezték hogy vagyok,én igenis beszéltem róla,elmondtam a fájdalmam,amit érzek.És nagyon jól esett.És nem azért,hogy sajnáljanak,de minden egyes kimondott szóval könnyebb lett a lelkem. Bíztatást kaptam és támogatást,ami rám fért.Teltek a napok és én 2 hónap múlva újra babát szerettem volna.Nem azért,mert már nem gyászoltam,hanem mert vágytam rá,újra. Az orvosom fél év szünetet javasolt,tojtam rá,nem érdekelt. A sors fintora,hogy akkor lettem ismét állapotos,mikor letelt a fél év. Az előzmények miatt én is úgy álltam a dologhoz,hogy min . a 12. hétig még a szülőknek sem mondjuk el.Itt ismét át lett húzva a tervem. Annyira boldogok voltunk,hogy a 7. héten elmondtuk a szülőknek. Persze mindenkiben van egy kis félelem,de pozitívak vagyunk. És tudod mi a jó benne,hogy mindannyian együtt drukkolnak és szorítanak,hogy minden rendben legyen. Érzem az ismerőseim szavain és tettein ,hogy mellettünk állnak és rengeteg erőt ad és a hozzáállásomon is rengeteget változtat. Picit visszakanyarodnék,én sem akartam sem kismamát,sem babát látni,gyűlöltem az egészet. Aztán szép lassan átfordult a dolog...mosolyogtam ha babát és kismamát láttam és elképzeltem magam hasonlóképp. Utólag vagyok okos én is,gondoltam leírom én mit tapasztaltam és hogyan éltem át. Hidd el ,ha hamarabb nyitsz a világ felé,sokkal könnyebb lesz neked. Ugyanakkor,ha sírni kell sírj,bárhol és bármikor,utat kell engedni a fájdalomnak. Minden könnycseppel közelebb leszel a célodhoz és újra kismama leszel,meglásd!:) Csak hogy ne hidd azt,nekünk is olyan könnyű volt,nekem is kijutott mindenféle betegségből(Hashimoto,IR,PCO). A legfontosabb ember akire szükséges van,ott van melletted,vele könnyebb lesz a gyógyulás. Fel a fejjel,légy kitartó és hidd el meglesz a gyümölcse.Nagyon szorítok értetek!!!!Ölelés!
VálaszTörlésNagyon köszönöm a soraidat Niki! Persze hogy emlékszem. :( Szörnyű ami történt Veletek.Tudom, hogy lesz jobb is mint most, annál is inkább mert már tervezem a következő lépést. Várom már a következő stimulációt. Mindezekkel szemben most valahogy jó ebben a semmilyen állapotban lenni. Jó itthon egyedül, bár jövő héttől dolgozom, és jó a Pistivel ha hazaér. Aztán kb. annyi. Még egy hetet adok magamnak ebben a nihilben aztán próbálok az emberekkel pozitív lenni, megint nyitni a világ felé és megint olyan lenni mint voltam. Pozitív és optimista. Tudom, hogy menni fog, bár még most képtelen lennék rá...
VálaszTörlésÖrülök,hogy nem vetted okoskodásnak,tényleg csak azt írtam le,ami bennem volt,ahogy én megéltem.Persze mindenki más és egyénenként változó,ki hogyan tudja feldolgozni a eseményeket. Abban viszont minden tiszteletem a tiéd,hogy már J7-en dolgozol.Én erre akkor nem lettem volna képes. Még egyszer kitartást kívánok!
VálaszTörlésKöszönöm! Jó lesz a munka. Pisti sokat van távol és akkor mindig-mindig egyedül vagyok. Nem jó. :(
VálaszTörlésPersze, hogy lesz legközelebb, és leszel újra kismama! A következő lombiknál lehet jobban fogsz félni mint eddig bármelyiktől, legalábbis velem így volt, de akkor is, ahogyan most is melletted leszünk, és rendben lesz minden!
VálaszTörlésÚgy gondolom a munka jót fog tenni. Tartsatok ki!!!!
Szerintem ez nem kérdés, hogy akkor is Mellettetek leszünk...
VálaszTörlésDrága Martina! Szívbemarkoló minden szavad, érzésed, gondolatod. Kisnyünyüdre most már az angyalok vigyáznak...ahogy korábban írtam Neked, mi is megjártuk a magunk útját..anyuka vagyok, négy angyalka anyukája. Én a megélt tragédiáink után mérhetetlen dühöt is éreztem a fájdalmon túl. Miután eü-ben dolgozom, mentálhigiénés m.társként, a hónapok elteltével is bennem dúló düh miatt rákérdeztem a pszichiáter kollégámra, normális amit érzek, ami bennem van most? Már sokszor magamra sem ismertem, utcán menet elsírtam magam,ha csak pocakos anyukát láttam...azt mondta, az lenne a nem normális, ha nem így éreznék. a munkahelyemen, ahol már 19 éve dolgozom, és kivédhetetlen volt,hogy tudjanak arról,mi is történik az életünkben, a lombikokról, megkértem, ne kérdezzenek, ne sajnáljanak. Visszamentem dolgozni és tettem ahogy korábban, mosolyogtam az emberkékre, legbelül szívfacsaróan magányosnak és elesettnek éreztem magam,ám minduntalan mikor úgy éreztem, utat engedtem könnyeimnek. És tudtam, nem fogjuk feladni. Persze volt bennem félelem a következő lombiknál, de valami mérhetetlen erő is, elszántság, és hit. Hit, mert az amit nem vehet el tőled senki,de senki! Még most is csak óvatosan örülünk, szerdán elköszöntünk a Kaálitól és az orvosomtól dr. Török Attilától. Ő a 11.hétig nem engedett el a Kaáliból, és hetente visszakért ultrahangokra. számomra ez megnyugtató volt. Most már a saját orvosomhoz fogok járni, de tudom, bármikor bármi kérdésem van, Tanár Úrhoz fordulhatok. Drága Martina! Ne haragudj,hogy ily hosszúra nyújtottam a soraimat, és benne sok általam megélt dolgot leírtam. Nagyon sok erőt kívánok Nektek, eljön majd az a pillanat, amit nem kell elengedned. szeretettel ölellek: Eszter
VálaszTörlésKöszönöm Eszter! Most én is úgy érzem, hogy belül iszonyat magányos vagyok és nyomorult. Most azt várom, hogy megjöjjön karácsony körül. - tudom hogy belefér a későbbi is műtét után - de várom és úgy érzem, a körül tényleg minden elrendeződik. Meg nagyon-nagyon várom, hogy mit mond Krizsa doki. És ahogy írtam :) a 11. hétig én sem akarok eljönni :) Nektek jó egészséget és boldogságot a babához!!
VálaszTörlés