:(

Ma nagyon rossz napom van. :( 

Nem szoktam, de most kissé mélypontra kerültem. Most megint ott tartok mint egy sikertelen beültetés után, hogy nem tudom, Nekünk lesz-e valaha gyerekünk. :( - Mondom ezt úgy hogy reggelente nyomatom a Suprefactot és várom hogy kezdhessem a többi szert. -Ilyen szar érzés mindenkinél előfordul, én tudom, van akinél többször, van akinél kevesebbszer. Tavaly ilyenkor mindent feltettem/tünk volna arra, hogy az első lombik sikeres lesz. Bújtam a netet, kerestem a sorstársakat. Aztán a koppanás után már óvatosabb voltam, de ugyanúgy belelovaltam magam mindenbe. Majdnem egy év telt el úgy, hogy bújtam a fórumokat, lelkesítettem mindenkit és persze magamat is. Aztán ez elmúlt. Az esküvőnk óta. Már nem jár mindig e felé a gondolatom, mert inkább fáj, mint ösztönző, ezért már nem csüngök különböző oldalakon.

 

De most mégis szomorú vagyok és elkeseredett. Ami az elmúlt időszakban szembejött velem - és igyekeztem kikerülni -, az most kissé felborított...

 

A sógornőm mikuláskor szül. Csak gondolt egyet és terhes lett. Fogalma sem volt a benne zajló folyamatokról, a nagy hormonháborúról és mégis babát vár... Persze mindenki örömködik, főleg a nagyszülők, és ez így van rendjén. Martina meg tartja magát, mert örül a kis jövevénynek, de tényleg!!, de mégis kurva szar neki... :( :( főként úgy, hogy sokszor találkozunk, még a szentestéket is együtt töltjük menetrendszerűen... Hát ez a mostani kemény lesz.

 

A következő történés ugyan csak egy gondolatmenetet indított el bennem, de elég volt ahhoz, hogy ma tetézzen a fájdalmam. Ahogy legutóbb a nőgyógyásznál voltam, két anyuka is jött a 6 hetes kontrollra a picijével. Mondtam is itthon Pistinek, hogy végig az járt a fejemben, lehet hogy ők még nem is akarták a babát akkor, amikor mi már rég küzdöttünk érte. Lehet, hogy csak megtörtént velük. Lehet hogy gondoltak egyet...Mi pedig minden egyes hónapban csalódtunk, és én már a ciklus második napjától reménykedve lovalltam bele magam abba, ami aztán nem jött el...De mindezt elhessegedtem, tekintettel arra, hogy nem ismerem őket...

 

Ha mindez nem lett volna elég. Fenn vagyok egy zárt csopotban a fbon- hülye face- ahol babára várók és már babásak cserélnek eszmét. Konkrétan ma arról ment a téma, hogy ki mikorra tervezi a szülését.... Az egyik 2014 szeptemberében akar szülni, a másik 2014 decemberben. A másik kisakkozta, hogy nekik a következő hónapban kell megcsinálni a gyereket mert jövő nyáron akar szülni. Hát basszus. Valakinél ez így megy. Állítom, hogy az ilyennek összejön. Bezzeg én már évek óta sakkozom... Nyilván nem szóltam hozzá, de tiszta ufónak éreztem/érzem magam.

 

Aztán - szintén ma - két /volt/ munkatársam terhességével is szembesültem, olyanokéval, akik a legutóbbi beszélgetésünkkor még nem is akartak babát.  Mindketten azt hangoztatták - akkor amikor Nekem már minden gondoltatom a baba volt - hogy kell még a fenének gyerek, hova tenné, meg ennek szüljön - utalva a párjára -, inkább még bulizgat... stb... Most úgy áll a dolog, hogy mindketten szülnek október végén...

Ez engem annyira sokkként ért, de annyira, hogy elmondani nem lehet. Dühös és szomorú vagyok egyszerre. Most azt gondolom, hogy nem is olyan nagy csoda az emberek nagy részének a gyerek- már akinél könnyen jön - a terhessége csak csepp a tengerben, csak az ilyen nyomorultaknak csoda a fogantatás akik még nem élték meg soha. Ilyenkor olyan igazságtalannak érzek mindent. A felét nem csinálják végig ezek az emberek azért hogy legyen. Én meg nem tudok már mit kitalálni, hogy jó legyen és legyen végre! Nagyon félek a beültetés utáni léttől, nagyon félek, hogy mi lesz. Jelenleg most elképzelni nem tudom, hogy Nekem valaha is lesz pozitív tesztem.... Ez már a negyedik beültetés lesz, három oltári nagy kudarccal a hátam mögött. Ja, és nem utolsósorban minden hónap újabb pofonjával, mert mint már mondtam korábban, vagyok olyan hülye, hogy minden hónapban sóvárogva nézem a naptárat, hogy mikor nem kéne megjönnie. :( Mint most is. Kb holnapra nem kellene/de mégis fog, egyrészt mert tiszta bolond vagyok, másrészt meg már leszakad a derekam. A fizikális fájdalom eltörpül az mellett amit a lelkem mélyén érzek. Kilátástalannak érzem ezt az egészet.

És persze fiatal vagyok és persze előttünk az élet, és jajj még semmiről nem vagyunk lemaradva. Persze.

Persze az baromira nem vigasz, hogy majd 5 év múlva biztos lesz egy gyerekem. És az is persze, hogy a lombikon kívül mi már minden verziót kilőttünk. Ilyen fiatalon. Tehát Nekünk ez a végállomás. Vagy így, vagy úgy :( :(